Mint minden évben, ez év őszén is sikerült egykori lakhelyemre, Győrbe visszavándorolnom. Ezúttal azon nevezetes alkalomból, hogy Dodi barátunk 22. születésnapját megünnepeljük.
A neves eseményre már hetekkel azelőtt felhívtuk egymásnak a figyelmet, nehogy valaki is lemaradhasson a régóta várt baráti összejövetelről. Természetesen újra szűk baráti körünkben kívántuk megülni a neves eseményeket, így hát nem szigorúan bár, de hárman kezdtük meg a tárgyalásokat a találkozó létrehozásáról. Legelsőként Dodival vettem fel a kapcsolatot, majd miután rábólintott a győri helyszínre, előbb számára nyilvánvalóan, majd orvul a háta mögött kettesben beszéltük meg Petyával a részleteket. Nevezetesen, hogy adott időpontban, hogyan, és miként megyünk fel Győrbe, és mi jót viszünk Dodi haverunknak ajándékba. Adott volt tehát a találkozás helye, és időpontja: Győr, 2010. november 13. Próbáltunk úgy időzíteni, hogy mindenki fel tudja áldozni a saját tanulmányait, vagy munkáját, vagy éppen mindkettőt. Az előkészületeket már szerda este elkezdtem, miszerint elmentem a TESCO-ba és megvettem Dodinak az ajándékot, meg persze a hozzá tartozó díszítő-szépítő kellékanyagokat. Petyával a vonatos utazás mellett döntöttünk, mondván, régen ültem vonaton, ha Győrbe megyek, menjek hát azzal. Petyát is sikerült rávennem eme közlekedési eszköz használatára, így egy előzetes celldömölki gyülekezési pontot jelöltünk ki Győr előtt. Így letudtuk a "Petya később ér csak be" kérdést is. A vonatttal való utazást nagy izgalmakkal teli várakozás előzte meg. Végül is pozitívan csalódtam a MÁV-ban, mert már kicsit túlzásnak is vettem a tájékoztatást az állomásokon. Annak ellenére, hogy Bobán majdnem sikerült fennmaradnom a Zalaegerszegre visszainduló kocsin, így sem késtem el Celldömölkről, hiszen megvártam a következő vonatot, ami 20 perc múlva érkezett. Celldömölkön persze leesett, hogy ez a vonat jön Devecser felől, és Petya ugyanabban a kocsiban utazott, amiben én, csak én nem vettem észre. Lenn a peronon azonban nagyon megörültem, mikor előzni kezdett fütyörészve, és annyit mondott, mint amit régen szokott: "Na, jó napot!". Celldömölkön tehát megvettük a Győrbe szóló vonatjegyet, és nagy ívben indultunk Győr felé. Arról persze már indulás előtt le kellett mondanunk, hogy Győr városáig szundikálunk egyet, mivel volt mit megbeszélni, és a kocsiban két süvítő hangú kislány is helyet foglalt (illetve foglalhattak volna, ahelyett, hogy rohangáltak). Petyával tehát megbeszéltük, mi is történt velünk utolsó, augusztusi találkozásunk óta. Lassan a kocsira telepedett a sötétség, és mást nem láttunk kinézve, csak a visszaverődő tükörképünket. Magam részéről - de ezt szerintem Petya is így érezte - mindketten Győrbe vágytunk már, és nem érdekelt minket amúgy sem, hogy melyik állomáson vagyunk. Szépen lassan aztán a panelházak közül kivergődve ismerőssé váltak a vasútállomás körüli, régi győri épületek, és a vonat lassulására és az utasok öltözködésére mi is készülni kezdtünk leszállni.
Az előrejelzéseinkkel, miszerint Dodi késni fog, csúnyán tévedtünk. Dodi ott állt a peronon, és teli vigyorral jött elénk, mi pedig ugyanúgy, széles szájjal közeledtünk a tömegben feléje. A késő vénasszonyok nyarában estefelé is jó idő volt, és a baráti beszélgetés közben jól telt a séta az immár életképpé felnőtt Víztorony utcája felé. Tudtam, hogy Dodi már más lakásban lakik, de mégis nosztalgiás estére számítottam, mondván, valamelyest ez a lakás is hasonlít a régire, amiben én is éltem. Belépve az ajtón egy világ omlott össze bennem, mikor minden rendezett és tiszta volt. Nem mintha nálunk olyan óriási rumli lett volna állandóan, csak mindig az a kellemes meghitt rendetlenség fogadott, amibe jó volt hazatérni. Itt viszont minden szép rendes, tiszta. Szóvá is tettem, remélem ezzel nem sértettem meg semmit sem, de ez már így nem volt a régi. Másik tervem sajnos kudarcba fulladt, miszerint rendeljünk finom bárányhúsos Döner kebapot, mert nem volt meg a telefonszámuk. Dodi próbált elégtételt venni ezért a súlyos hibáért, és megmutatta az 50 forintos pizza szórólapját. Ennyi pénzért nem vártam sokat, de nem volt más így kipróbáltuk. Dodi tehát rendelt, nem úgy mint régen, mikor még Szájlinak meg nekem kellett rendelnem, mert senki sem mert. Plusz pont Dodinak, hogy mer már annyira felnőtt lenni, hogy rendeljen pár pizzát, még ha másik címre is sikerült neki. Szegény házigazdánk a régi Víztorony utcai címre rendelte a vacsorát, amit újabb telefonhívás útján helyesbíthetett. Ezek után megajándékozzuk Dodit, mivel mással, mint jägermeister-rel. A nővadász Dodinak vadászitalt hozni a legésszerűbb döntés volt. Látszott az arcán, hogy örül neki, de szerintem főként a mellékelt két jégeres pohárnak. Míg kijött a pizza, addig elmentünk mellé valókat vásárolni. Mivel a Kistesco sem a régi, így maradt az éjjelnappali, ami csak 10-ig van nyitva. Hát nincs mese, mióta eljöttem abból a városból, nincs tartás (mármint normális nyitva tartás) az üzletekben. Hazafelé tartva kisebb bemutatót kaptunk a lapos tanszék felé tartó nőállomány csordáiból, és szépen hangosan értékeltük is őket. Petya energiaitalát felhasználva a kajálás előtti éhgyomorra előbb csak jégerbombát kortyoltunk, nehogy megártson a fejünknek a szesz túl korán. Finom itóka, érdemes volt kipróbálni. Vannak dolgok, amiket Petya youtube-os érdeklődésének köszönhetünk, és vannak azok közt olyan dolgok, amiket érdemes meghallgatni. Na, ez is ilyen dolog volt.
A pizza is megérkezett közben, és az árához képest elég finom és nagy adag volt. Én speciell a mellé rendelt somlói galuskát előnyben részesítettem, ezt a többiek úgy vehették le, hogy a pizza nem ízlik. Ehhez csak morgással lehet reagálni, főleg annak tudatában, hogy ehettünk volna kebapot is. Eközben slágerrádiós estét tartottunk, felvonultatva az összes olyan számot, amihez közös emlék tartozik, majd közös megegyezés alapján elindultunk a Mandala felé.
A Mandala nem sokat változott szerintem. Olyan mandalás maradt, voltak asztalok, amik folytak a nyáltól, és voltak, amik csak a vízipipa füstjét okádták. Kellemes pipaaroma illat, nyugtató zene, és melankolikus hangulat jellemezte az itteni csevejünk környezetét, amit megkoronáztunk egy almás vízipipa meggyújtatásával is. Hazaindulva előkerült a fényképezőgép, és el is kattant többször is, hol több, hol kevesebb fókuszálással. Hazaérvén újból zenélésbe és italozásba kezdtünk, folytatva az azóta meg nem szűnő beszélgetések sorozatát.
Dodi ötlete, miszerint játszunk forró széket, elég furán hangzott, de ittunk annyit, hogy játszunk ilyet is egyszer. A játék lényege, hogy van egy vallatott, akinek felteszik a kérdéseket, és neki kötelessége a lehető legőszintébben válaszolnia. Két válasz tetszett leginkább, hogy mit irigyelnek rajtam a haverjaim. Petya a jó testi erőmet, állóképességemet tekintette irigyelhetőnek, míg Dodi a kerékpárral megtett kilométereimre és a bejárt tájakra irigykedettt elmondása szerint. A kérdés, ami leginkább tetszett az az volt, hogy mennyire vagyok megelégedve jelenleg az életemmel. Elég sokáig tartott megfogalmaznom nekik, de remélem kielégítő választ tudtam adni Petya kérdésére. Mindezek után úgy gondoltuk érdemesebb volna elindulni az éjszakai élet szépségeit keresni.
Elsőként a Lapos tanszéket vettük útba. Útközben újra megcsodálhattam az épülő, ámbár szerintem nem szépülő egyetemei campus-t. A Laposon a felső szinten elég gyér volt a hangulat, alsó szinten pedig belépődíjat szedtek, mi pedig csóró diákok illetve munkások lévén tovább indultunk a Bridge felé. Petyával megcsodálhattuk az egyetem mellett újonnan épült parkolóházat, és a régi gyaloghíd helyére épített új hidat, amelyet a közeljövőben fognak átadni. A Bridgeben nem sok látnivaló lehet, gondoltam, mivel egyre csődültek kifelé a tizenéves pojácák, meg a kis csitrik, hála a szombat estének. Előkelő kelletlenkedésemre előbb az Új hullám felé indultunk, de mivel arrafelé nem füleltünk semmi neszt sem, így visszatértünk az albérletbe.
Az újabb jutúbolás és esti mese hatására a többiek elálmosodtak és lefeküdtünk. Én nem voltam annyira álmos, ez a viselkedésemből látszott (vagy inkább hallatszott), de erről a többiek tudnának mesélni. Mindenesetre számomra hiányzott a régi megszokott 1-2 órás sötétben folyó ágyak közötti fekvéses beszélgetés, ami régen esténként elmaradhatatlan volt.
Másnap kiszáradt szájjal a felettem lévő fűtésrendszer-légtelenítő szelep szürcsölésére ébredtem, amit szóvá is tettem Dodinak, hogy a fűtés beindítása előtt nem ártana elzárni. Házigazdánk a lehető legrendesebb módon íncsiklandozó reggelit sütött nekünk bundáskenyér megszemélyesülésében, ami tényleg nagyon finom, és igazán kedves gesztus volt.
A reggeli, illetve inkább délelőtti hangulatot már-már sajnos beárnyékolta az elutazás gondolata, mert aznap indultam haza. Dodi volt olyan rendes, és kikísért mindenkit a megállóba, és útra bocsátott bennünket. Előbb Petyától búcsúztunk el, mivel a vonatra előbb is fel lehet szállni, majd Dodival átsétáltunk a peronok alatt a régi aluljáróban, és megvártuk ugyanazt a Zala volános Setra-t, amivel régen is hazajártunk. Pár értékelő szót váltottunk, és rögtön el is szállt az a 10 perc, amit a buszra várakozás jelentett. Búcsút vettünk tehát, majd én felszálltam a buszra.
Hazafelé utazva végig a beszélgetéseken töprengtem. Még most is a "mi lett volna, ha?" kérdés volt előtérben a "mi lesz ezután?" kérdés előtt, de már arányosan nem annyira, mint régen. Kezd ez a szemléletmódom kihalni, úgy érzem. Előzetes meghívásomnak, miszerint jöjjenek el Egerszegre, megpróbálok minél hamarabb komolyabb alapot építeni. A két nap a várakozásokkal telve nagyon jól sikerült. Teljes beteljesülés volt szinte. Vonattal utazni, barátokkal találkozni, Győrben járni, jégerezni, vízipipázni, beszélgetni, másfél hónap után hazautazni, mind-min kívánt dolgok voltak, melyek mind-mind teljesültek. Amelyek nem teljesültek, azok is meg tudtuk oldani valahogy. A kebapot az olcsó pizzával, a fergeteges lapospartyt meghitt baráti hangulattal tudtuk pótolni. Hazafelé utazva ezeken a gondolatokon járt az agyam, meg persze azon, hogy lassan hazaérek másfél hónap távollét után. Mindenhol jó, de legjobb mégis otthon, de ez már egy másik történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése